The End, avagy nyomokban apokalipszist tartalmazhat 1.

Sziasztok!

Úgy döntöttem elhozom az oldalra a saját írásomat, amit eddig WattPad-on osztottam meg. Tudom, hogy nem írok valami szépen, sőt, azt is megkaptam már, hogy elég követhetetlen a cselekmény. Viszont továbbra is kitartok amellett, hogy bevezetésnek nem kell minden csavart lelőnie. Szívesen várom a véleményeteket továbbra is. Terveim szerint havonta legalább egy fejezetet szeretnék megírni, így ebben a hónapban még várható lesz a folytatás.

Fontos kiemelnem, hogy nem gyermekbarát írásról van szó, ezért 18 éven felülieknek ajánlott!!! Lesz benne horror, akció, krimi, egy csipetnyi humor, nagy adag vér, mindehhez néhány gerezd romantika, nyakon öntve fantasy elemekkel.

Egy kicsit a történetről: Egy különleges tárgy, egy világ és két nagy erejű ellenlábas. Az egyikük meg szeretné kaparintani a világot, a másikuk pedig megmenteni azt. De valóban meg tudja-e? Hősünk ugyanis beképzelt, nagyszájú és egy felettébb különös hobbinak hódol, ami nem éppen összeegyeztethető megmentői szándékaival.

***

Bevezetés

- Ugye nem hitted, hogy ezt meg fogod úszni, drága Öcsém?

A sötét köpenybe burkolózó alak a székhez kötözött öt éves forma fiúhoz lépett. Megszorította az egyik piros köteléket a kezén, majd élvezettel nézte a gyermek fájdalmát.

- Bánom, hogy már nem lesz több alkalmam a húsodból enni. Ha tudnád mekkora erő lakik benne. Istenien finom, akárcsak a húgunké volt. Kár, hogy megölted őt. Szívesebben tettem volna én. - a férfi hangja lágy volt és behízelgő, annak ellenére, hogy éppen megölni készülte féltestvérét. A szék mögé lépett és simogatni kezdte a fiú haját, majd belemarkolt, jó néhány szálat kitépve abból. - Elteszem emlékbe.

A szőke fürtöt köpenye zsebébe tette, de továbbra sem állt el a fogoly mögül. Felnézett a sötétségbe, majd mélyet sóhajtott.

- Érzed te is? Ez a győzelem illata. A győzelem, amit feletted arattam. - leguggolt, hogy a fülébe suttoghasson. - Gondolj halálodkor arra, milyen közel álltál ahhoz, hogy elpusztíts, és sírj egyet a kedvemért.

A gyermek hátrafordította fejét, majd hirtelen arcon köpte bátyját. A férfi dühödten felállt, és letörölte a köpetet. Erős késztetést érzett arra, hogy most rögtön megölje a Főherceget, de még várnia kellett, amíg megjönnek a katonák. Hiszen csak a türelme az, ami megfelelő eredményhez vezeti el. A katonák pedig pontosan azok az eszközök, amikkel végső célját elérheti.

- Szerencséd van, hogy jó a kedvem, különben nagyon rosszul járnál. - ismét leguggolt. - Annál is rosszabbul, mint bent a Palotában.

A kisfiú arcán a félelem gyűlöletté változott. Teljes szívéből utálta ezt a férfit, a Herceget, a testvérét, aki tönkretett mindent, ami számára kedves volt. Eszébe jutott nővére. Könnyek gyűltek szemébe, de most az egyszer nem bánta, hogy nem tudta letörölni őket. Érezni akarta a fájdalmat, amit önmagának és a szerencsétlen lánynak okozott. Érezni akarta, ahogyan az egész testét átjárja a gyász és az utálat. Egyetlen gondolat volt, ami még világosan égett a tudatában mindezen érzéseken túl. A Hercegnek ezért meg kell halnia kínok kínjai között. A Herceg elégedetten konstatálta áldozata bánatát. Így sokkal hitelesebb lesz. - gondolta magában, majd elvigyorodott. Ám nem sokáig élvezhette belső örömünnepét. Hangos léptek zaját hallotta. Az ütemes dörömbölés egyre inkább izgatottá tette. Végre itt az idő.

Egy tucatnyi szürke köpenyes alak jelent meg kivont, vékony pengéjű karddal. A vezetőjük, meredten nézett a testvérpárra. Ő volt az egyetlen, aki megértette, mi is az, ami valójában történni fog. És az a hatalomátvétel volt.

- A Főherceg a legnagyobb bűnt követte el, amit csak lehetett. Megölte a királyi családot! - óbégatta műkönnyeit törölgetve a Herceg. - Ez az áruló tönkretette a királyságunkat! Király nélkül maradtunk! Mindet kivégezte!

Arcát kezeibe temetve zokogást imitált a férfi, de közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a katonákról az ujjai közül átkémlelve. Elérte hát. Bevégezte nagyszabású tervét. Hiszen a katonák arca mindent elárult. Mind elborzadva nézett a kis Főhercegre. Mindenki, egy kivétellel.

A Parancsnok érzéketlen arccal, elmélyülten tanulmányozta a palota kövezetét, amely leginkább égboltukra emlékeztette azt leszámítva, hogy  telis-tele volt furcsa, fényes pöttyökkel és különös fénycsóvákkal tarkítva. Eddig észre se vette ezt, pedig már jó néhány évszázada az őrség kötelékében szolgált. Megérezte, hogy a Herceg álnok tekintetét rászegezte, így ő is kénytelen volt eljátszani elképedését a kis Főherceg tettei felett. Pedig legbelül teljesen más érzések kerítették hatalmukba. Talán végre olyasvalaki fog trónra lépni, aki rá is szolgált. Fölényesen a fiúra nézett és szinte látta is, ahogyan megbüntetheti. Bőven kiérdemelte azért, amiért képes volt elárulni a Királynak, hogy mit tett a Hercegnővel. Éppen elképzelte a kínzásokat, amikor teljesen megfagyott a légkör.

A kisfiú felemelte arany haját, majd lassan kinyitotta az addig csukott szemét. Amit láttak az letaglózó volt. Szeme a királyi család többi tagjához hasonlóan teljesen fekete volt, ám most egy masszívan fénylő piros öv keringett benne, amiből mintha füst szállt volna fel.

- Fogalmatok sincs mit tettetek. - mondta a Főherceg, majd ráfordította tekintetét a fehér, díszesen megmunkált kútra. Ide vitték azokat, akiket felségárulással vádoltak. Mivel a Sötétségben mindenki öröklétű volt, ezért ezt egyféle kínzószobának használták. Hiszen nem tudni hova fog vezetni és ott mi történik az illetővel. Legalábbis a kívülállók ezzel nem voltak tisztában. Kifújta az addig bent tartogatott levegőt, majd összeszedte minden bátorságát és ültébe kihúzta magát: - Indulhatunk, Parancsnok!

A szürke köpenyes férfi örömmel vágta át a köteleket, amik eddig leszorították a kis testet a székhez. A Parancsnok nagyon is tudta hova vezet az a kút. Az ő privát börtönébe, ahol kiélhette foglyain elferdült vágyait. Taszított egyet a Főhercegen, hogy minél előbb levihesse magával oda, ám a fiú megtorpant. Lenyúlt valamiért és felemelte. A vezető elborzadva nézte a gyerek zsákmányát.

- Ezt is magammal viszem, ha nem gond - fordult hátra kísérőihez, akiken az általános döbbent uralkodott el. Így vonszolta saját magát és azt a bizonyos valamit a fehér, kiemelkedő peremhez.

- Szeretnék búcsút mondai a Főhercegtől, hiszen minden ellenére mégiscsak a testvérem. - lemondó hangsúlya arról tanúskodott, hogy nem lesz itt rabság. A katonák engedelmeskedtek a Hercegnek és hallótávon kívülre mentek, de továbbra is meredten figyelték a történéseket. - Ez az utolsó lehetőséged, hogy elővedd a Záró Pecsétet! Vagy azt akarod, hogy én találjam meg előbb nálad?

A kisfiú nem rettent már meg a férfi suttogó hangjából áradó fenyegetéstől. Helyette felnézett annak az arcába és egy lenéző mosollyal csak ennyit mondott: 

- Én nem állítalak meg semmiben. De nem is könnyítem meg a dolgod. Szóval, ha keresel valamit, akkor tégy is érte, hogy megtaláld.

A Herceg egy hangosabb horkanás mellett hátranézett a katonákra, majd vissza a fiúra. 

- Te akartad! - ezek voltak utolsó szavai testvéréhez, mielőtt karját teljes erőből meglendítve átütötte volna annak apró bordáit és kihúzta volna a még kalapáló kicsiny szívét.

Hangos ordítás hagyta el valaki torkát, ám az nem a Főhercegé volt. Ő csak állt immár tátongó lyukkal a mellkasán. A férfi nagy koncentrációk közepette elkezdte apró cafatokká tépni a szívet, ám az izomszövet nem tartalmazta azt, amit keresett. Hazudtak neki! Átverték! A pépet elhajította és csak akkor vette észre, hogy a fiú még mindig állt. Félelem járta át. Nem hitt a szemének. A Főherceg a szíve helyére tette a kezét, majd bekente saját vérével és nagy lendülettel lerázta róla a vörös folyadékot. Hatalmas robaj szűrődött ki a távolból, mintha az ég felől jött volna. De a Herceg továbbra is csak nézte a fiú minden mozdulatát és érezte, hogy azzal együtt nő az ő félelme. 

- Nyertem! - fújta ki az utolsó lélegzetét is a Főherceg, majd holtteste a véres dologgal együtt, amit eddig magával hozott a mély kútba esett.

- Nem nyertél, mert én vagyok most már a Király! Csakis én! - üvöltötte utána a Herceg... vagyis immáron a Király. 

A Király felnézett az égre és meglátta mi adta ki a robbanó hangot. Már nem volt üres az égbolt. Egyre terebélyesebbé vált rengeteg színű, formájú halmazzal az égen. Ez csak egyvalamit jelenthetett. Egy új világ jött létre, és azt nem ő teremtette. Mérgében ordított egyenesen a meseszép rendszer felé.

- Akkor is enyém a korona! Ti meg mit bámultok? Takarítsátok el azokat a hullákat! - üvöltözött a Király.

A katonák végre felocsúdtak a megrázó történések hatása alól és nyomban teljesítették is új uralkodójuk parancsát. Viszont szöget ütött a kétely az egyik alacsonyabb beosztású gyalogos közkatona fejében. Valami nem volt rendjén itt, és az nem csak a Főherceg kivégzése valamint a királyi család kiirtása volt. Viszont tudtad azt is, ha most nem engedelmeskedik vagy olyat mond, amivel tovább hergeli a Királyt, akkor rövid úton a gyermek sorsára juthat.

Ahogy beértek a Fekete Palota belsejébe, úgy látták meg a holttestek hosszú sorát. Undor fogta el őket. A közkatona viszont valami mást is megérzett. Valami mozgolódott az egyik sarokban. Összeszedte hát bátorságát és közelebb ment. A mozgás megállt, ám ekkor látta meg, hogy egy kis, véres, fekete kobak látszik ki az egyik trónus karzata mellől. Gyorsan fel is rohant az említett ülőalkalmatossághoz és meglátta, amint egy reszkető fiúcska összegörnyedve, a fejét eltakarva kuporog a furcsa kőzeten.

- Találtam egy túlélőt! - szólt oda társainak a katona, akik azon nyomban ott is teremtek.

- Ezt jelentenünk kell Őfelségének! - a Parancsnok határozott szavai vészjóslóan hatottak a közkatona számára. Valamilyen oknál fogva nem akarta, hogy bántsák ezt a szegény teremtést, akin látszott, hogy éppen csak túlélte a mészárlást. Viszont abban biztos volt, ha most rátalál a Király, akkor azon nyomba megöli ezt a szerencsétlen fiúcskát. Hiszen egyetlen rokona se maradhat életben. - Kelj fel! - szűrte fogai között a csomagocskának. - Ha nem kelsz fel megölnek! Szedd össze magad!

Látta, ahogyan a gyermek felemeli fejét. Ugyan pontosan a vonásait nem tudta kivenni a rászáradt vértől, de sejtette, hogy nem akárki a fiú. Az botladozva felállt, miközben remegett mindene. A katona számára már az is fájdalom volt, hogy ezt néznie kellett, így inkább nem is gondolt bele mit érezhetett ez a törékeny teremtmény.

- Fuss! - suttogta kétségbe esetten, majd úgy tett, mintha valami megmozdult volna mögötte és az vonta volna el a figyelmét. - Szökik a gyerek! - üvöltötte el magát, amikor már látta, hogy messze jár a Palota bejáratától. A Parancsnok utána küldette a vérebeit. Komótosan odament a közkatonához, és nagy erővel az arcába ütött. Ettől az erőkifejtéstől a katona elvágódott és azt már csak érezte, amikor egy láb nekilendült az oldalának.

- Ostoba! Féreg! Hogy hagyhattad megszökni? - még egyet utolsót rúgott beosztottján, amikor már úgy érezte, hogy kellőképpen kiélte haragját rajta. Hallotta, hogy egy egyenletesebb léptű alak közelít felé, aki elkapta is kapta a férfi torkát. - Találunk majd neked egy szép helyet, ahonnan kilátás nyílik majd a Sötétségre! Egy jól eldugott planétát, ahol elgondolkodhatsz azon, mit is tettél most ellenem, te áruló! - undorodva eldobta magától alattvalóját és beletörölte kezét a köpenybe. - Vigyétek innen!

A közkatona, vagy ahogyan a többiek ezután nevezték, az Áruló hiába rimánkodott az életéért és a kegyelemért, nem kapta meg. Ahogyan még sokan mások sem. Rövid idő kellett ahhoz, hogy a Sötétség örökéletűi felfedezzék ezt az újonnan keletkezett világot, hiszen számukra az idő nem volt változó, abból végtelen mennyiségű állt rendelkezésükre, tehát nem is érzékelték hosszan azt, ami már elmúlt számukra. Valóban találtak egy bolygót, pontosan a másik végletében ennek a nagyszerű gömb alakú képződménynek.

Erre a bolygóra száműzték az összes felségárulót, akik összetömörültek a zord éghajlat miatti viszontagságok okán. Hogy együtt túlélhessék a halálosnál halálosabb teremtményeket. Ezt a bolygót nevezte el az ifjú Áruló X Börtönbolygónak. Később ide kerültek a legelvetemültebb gaztevők, akik végül megismerték, milyen az, amikor ők maguk a prédák.

Ki sejthette volna, hogy ami egy ilyen fajta kolóniának indul, később egy egészen más szervezetté válik. Árulót már nem nézték le tette miatt. Mi több, szerették volna többen is, hogy az oldalukra állva segítsék megdönteni a brutális Király hatalmát. Ám ő mindig visszautasította ezeket a kérelmeket. Csak annyit mondott ilyenkor: - Ez nem az én ügyem! - majd visszatért addigi elfoglaltságához, ami nem volt más, mint igazán élhetővé tenni saját kis bolygóját. Nem akart foglalkozni ezekkel az ügyekkel, a Királlyal pedig még úgyse. Hiszen tudta, ha őfelsége megsejti kit védelmez valójában annyira, akkor mindennek vége. A nagyszabású visszavágástól a sok-sok elítélten keresztül (akik közül a legtöbben ugyancsak állítólagos árulásuk miatt küldtek erre az eleinte kietlen bolygóra) minden a feledés homályába veszhet. 

Rengeteg idő telt el így, míg a Sötétség Királysága már csak legendás történet volt, az X Börtönbolygó pedig csak egy a sok közül. Már nem számított a Király hatalma olyan számottevőnek, hogy az rettegéssel töltse el azokat, akik még éltek abból a korból. A túlélők panasza nem vont maga után büntetéseket meg nem határozott helyekről. Már-már idilli volt ez a viszonylagos nyugalom. De mint tudjuk, vihar előtt a legnagyobb a csend. Áruló volt az egyetlen, akit nem tudott átverni a hallgatás. Kétségek támadtak benne. 

- Mi van, ha tudják, hogy hol van a Záró Pecsét? Mi van, ha már a nyomában vannak?  És ha megkaparintják? - hangja ideges volt, amikor egykori Dadusához beszélt, akit úgy szint elítéltek azon a végzetes éjszakán Áruló melletti felszólalása miatt. 

- Drága Fiam, azt mi tudni fogjuk, ha bekövetkezik. - megnyugtatóan a férfi vállára tette a kezét. - Most az a legfontosabb, hogy a terveinket megvalósítsuk. Ne aggódj ilyen butaságok miatt. A Pecsét a lehető legbiztosabb helyen van, ezt ne felejtsd el.

A férfi az égboltra szegezte tekintetét. Mély lélegzetet vett és szépen lassan kifújta, hogy lenyugtassa örült tempóban kalapáló ketyegőjét. - Ez lesz az utolsó Viharunk Dadus. Furcsa érzés, hogy itt kell hagynunk a bolygót ilyen sok idő után. 

- Valóban az, de én várom a végét. Hiszen ez lesz a mi nagy lehetőségünk - gyengéden nézett fel a neveltjére, majd otthagyta a másikat elmélkedni.

- Igen, a nagy lehetőség...a bosszúra!

***

- Ne rugdoss ennyire! Így is összecsaptam a bevezető végét! - mordult rá szeretetteljesen a pocakjában fecergő babára az Anyuka. - Jó, lehet kicsit unalmas, de ezen is túl kellett esni. Mindenesetre, akkor bele is kezdek, rendben?

Megsimogatta terebélyes hasát, majd a távolba nézett.

- Szóval ott tartottam, hogy...